† Megjelent RENÉ GUÉNON: A modern világ válsága / A kereszt szimbolikája könyv [é. n., Budapest, Szigeti – Az Őshagyomány könyvei IV.] Utószójaként, pp. 233–244.
Azt az igazában való végleges megnyugvást, amit csak a hagyomány önmagát betetőző megvalósítása jelenthet egy világ vagy egy ember számára, aligha képes politikai mozgalom prezentálni. Helyesebben a magát a politikum síkjáról eredeztető és innen értelmező politika nem lehet elégséges az ember földi missziójának képviselésére, hacsak nem hatják át ezt olyan alapelveket demonstráló emberi szintézisek, amelyek magán a politikai harcon messze túlmutatnak. A politika döntően politikai képződmény, és mint ilyen, még a feladatát a lehető legjobban betöltő politika is válságtünet, épp ezért komoly válságfelszámoló szerepe nem lehet. Az ember, és ezzel együtt az emberi világ mindent átható és végletes válságának megfelelő értelmezése általános problémát jelent. A legvégzetesebb problémák gazdasági, gazdaságpolitikai síkon értelmezik és ugyanitt próbálják meg orvosolni azt a válságot, amely mindenekelőtt a jelenkori ember lefokozott tudatosságának világként való kivetülése. Az egyre súlyosbodó világválság meg- és feloldási munkája ezért nem kezdhető politikai, netalán gazdasági szinten, hanem csak egy olyan transzmutáció körében, amelyet az ember hajt végre önnön tudatosságának kitágítása s felemelése érdekében. Ugyanis az emberi közvetítőkön keresztül a politikában megjelenő erők is a tudatból származnak, és eredetükre nézve magát a politikát messze meghaladják. Mivel a maga síkján a politika is egy magasabb rendű valóság szimbolizálója, ezért egy olyan küzdelem színterének kell tekintenünk, amelyen metafizikai alapelvek, illetve alapelv-hiányok ütközetének tanúi lehetünk. A politika: alapelveket képviselő erők és alapelvhiányokra visszavezethető ellenerők társadalmi konfrontációja; de az igazi történés beljebb és feljebb játszódik.
Ha egy metapolitikai pozícióból mégis politikával akarunk foglalkozni, mindenekelőtt azokat az alapelveket kell tisztáznunk, amelyek az emberi tudat metafizikai átalakításából következően mintegy levetülnek a társadalompolitikai szintre. Az a politika, amiről beszélnünk kell, egyfelől egy ismeretelméleti aszkézis [ἄσκησις], majd az ebből következő szellemi realizáció eredményeként adódó egyetemes–szellemi, vagyis metafizikai alapelvek alkalmazása egy emberi–közösségi viszonylatban; másfelől az alkalmazás révén egy visszavezető út kijelölése, amelyen az egyes ember vagy egy közösség a rend első és végső normalitásába, egy felemelkedés értelmében visszatérhet. A felszálló ág mentén az igazság jegyében álló szellemi alapelvek birtokbavétele történik, amely – ha helyesen megy végbe – mintegy hatalmi tudással ruházza fel az embert, míg a leszálló ágon, illetve ágakon az alkalmazásban válnak gyakorlattá az alapelvek, amely így a megismerés kiterjesztésévé és elmélyítésévé válik. A birtokba vett igazságokat a létezés és az élet minden területén gyakorlattá kell tennie, amit például a buddhizmus úgy hív, hogy »tökéletesen kiterjesztett életvezetés« [samyagājīva], de ami nem tévesztendő össze az antitradicionális nyugati prozelitizmussal, vagyis azzal a térítő buzgalommal, amely általában annál agresszívebbé szokott válni, minél elhagyatottabb az ember az igazságtól.
Amit elsősorban meg lehetne és kellene tenni, az az alapelvek felkutatása, illetve amennyiben ez már megtörtént [hiszen ezeket nem »kitalálni«, hanem »újra megtalálni« kell], ezeknek a lehető legszélesebb körű elsajátítása és kiterjesztése. Amíg az az út, amelyet követni kell, még elvileg sincs tisztázva és véglegesen megalapozva, a gyakorlatban nyilván csak a »vak vezet világtalant« esete érvényesülhet, amire annyira emlékeztet az, amit manapság magunk körül látunk.
Ha tehát az emberi alapállás társadalompolitikai vetületéről akarunk beszélni, ugyanazokat az alapelveket és axiómákat [ἀξίωμα] kell szem előtt tartanunk, amelyek az archaikus tanítások és megvalósítási utak kialakításánál játszottak szerepet. A tradícióhoz való fordulásunk azonban korántsem a múlt nosztalgikus igenlése, hanem a múlton át, ami a jövő, a jelen valódivá tétele. Továbbá konsziderációink csak egyfelől lehetnek levezetések, vagy – ha úgy tetszik – alkalmazások; egy másik igen lényeges szempontból azonban mindig visszavezetéseknek is kell lenniük, mégpedig egy jellegzetesen viszonylagos és esetleges szintről – amelyen például a politikum is helyet foglal – az örökérvényű és kikezdhetetlen alapelvek szintjére. A le- és visszavezethetőség minden legitim tudomány, így – ha szabad azt mondanunk – a hiteles politológiának is alapismérve. A hitelesség megítéléséhez azonban tökéletesen tisztában kell lennünk azokkal az alapelvekkel, amelyek egy szakrális uralmon alapuló fokozatiságban, lényegükre nézve azonban változatlanul nyilatkoznak meg a különböző létszférákban. Beszélnünk tehát messze nem azért kell egy társadalomban például hierarchikus fokozatiságról, mert mondjuk ez jellemezte a társadalmi rend szerkezetét a történelmi tradicionális korban, hanem azért, mert a léttörvények esszenciális valóságával, a legtisztább alapelvek megnyilatkozásával kizárólag ennek megfelelő társadalmi, politikai alakulások egyeztethetőek össze. Nem egy hajdani történelmi–társadalmi rendhez való romantikus ragaszkodás szüli ezeket a megfontolásokat, hanem elsősorban az, hogy a létben és ezzel együtt a legtágabb értelemben vett tudatban jelenvaló principiális realitások [az ideák – (ϝ)ἰδέα(ι)] kizárólag ily módon jelenhetnek meg normális körülmények közt egy társadalmi szervezetben.
A létben megtapasztalható legmagasabb ellentét az antitradíció és a tradíció, és az ezeknek megfelelő létszemléletek között feszül. Ezek politikai vetülete a bal-, illetve a jobboldaliság.
Hogy talán bizarr módon a politika síkjára vetítsünk le teológiai fogalmakat, s hogy ezzel mintegy definiáljuk a bal- és jobboldaliság lényegét, azt lehetne mondani, hogy a lét legbaloldalibb eleme a »Sátán« [ami, mint ismeretes, annyit tesz héberül, mint »ellenség« (שָׂטָן)], a legjobboldalibb pedig Isten, rögtön hozzátéve: ezzel természetesen semmiféle feloldhatatlan s feloldatlan dualizmus alapjait nem kívánjuk megvetni.
Baloldaliság: politikai sátánizmus. [És itt maximálisan mellőznünk kell azt a már-már divatos szemléletbeli perverziót, amely egyesek szemében a szatanizmust valamiféle pozitívum álruhájába öltözteti.]
Baloldaliság alatt annak a folyamatnak a megnyilvánulását értjük, amely az úgynevezett társadalmi–politikai szférában a jelenlegi Kali-Yuga, vagyis a Sötét kor kezdete óta a tradicionális rend és létszemlélet ellen egyre erőteljesebben munkálkodik. A legáltalánosabb tradicionális szemlélet szerint ma az emberiség immáron lassan 5 100 éve egy úgynevezett Kali-Yugában, vagyis a »sötétség« egyik korszakában jár; a Sötét Kor a mennyiség uralmának kora – ellentétben a minőségi meghatározottságokkal. A Kali-Yuga vége felé, tehát napjainkban is, a mennyiség uralmának fokozódása együtt jár az eredet, a Kezdet, illetve a lét és a tudat változatlan és örök Középpontjának szinte teljes elveszítésével. A Sötét Kor emberét döntő többségében a lényegi dolgokra, illetve a lényegre nézve teljes körű delírium jellemzi. A külső és belső hanyatlás egyre erőteljesebbé válik, olyaddig, hogy a Kali-Yuga végére [hozzávetőleg Kr. u. 3379-re] tulajdonképpen majdnem minden ember nemcsak értelmi fogyatékos, de fizikalitásában is végletesen leromlottá lesz. Megszűnik a történelem, egyre inkább átadva helyét a történelem-alattiságnak; a tiszta vallás nyomai is eltűnnek, az államok, a társadalmak felbomlanak, világháborúk, szociális felfordulások, morális débâcle; ismeretlen betegségek, a társadalomban embertömegek, akik elvétve állnak saját helyükön, szexuális túlfűtöttség, gazdasági egyenlőtlenségek, elnőiesedés, vallásszurrogátumok, hamis próféták és sok más. A szabadság, a rend, az uraltság teljes hiánya, s már-már a megélhetést is csak a felforgatásban való részvétel garantálja. A fenti folyamatokat politikai téren a baloldal készítette elő, egy olyan előzmény során, amelynek főbb megnyilatkozásai történelmi visszatekintésben a következők: a Kr. e. VI. században lejátszódott nagyszabású változások, amelyektől kezdődően a tradicionális uralkodó szerepe csökkeni kezd, majd Kr. u. a IV–V. században tulajdonképpen megszűnik, a középkort azonban még mindig jellemzi egy bizonyos tükrözött világosság [a mai korhoz képest pedig egyenesen fényesség], hogy aztán ezt is elhomályosítsa a XIV. századtól kezdve, a sokkal inkább »halállal«, semmint a »születéssel« kapcsolatos »reneszánsz«, majd a »reformáció«; az elsötétedésként értelmezendő »felvilágosodás«, az angol, a francia, majd a XIX. századi európai forradalmak, végül a legradikálisabb, egyszersmind a legsötétebb 1918–19-es orosz és európai bolsevista proletár forradalmak, illetve a XX. század második felében az Egyesült Államokból és Angliából kiindult »ellenkultúrális forradalom«. [Maga a »baloldaliság« egyébként, akárcsak a »jobboldaliság«, viszonylag újkeletű fogalmak, de mind a múltra, mind a jövőre jól áttehetőek.] A fenti események természetesen csak külső jelei az emberi tudatban bekövetkező elsötétüléseknek. Ebből az univerzális tudati lefokozódásból él, és erre támaszkodik a politikai baloldal, miáltal a tömegekkel való szoros kapcsolata is érthetővé válik. A Kali-Yuga, vagyis korunk benső természetéhez tartozik, hogy egyre inkább csak a sötétség változatai, a teljesen rossz »megoldások« közül lehet már csak választani, a már-már végleg feledésbe ment lényegi igazsággal minduntalan szembekerülve.
A történelem alattiság egyik jellegzetes képződménye a gyökereitől elszakított tömeg, tipikus pszeudideológiáival [mint amilyen például a demokrácia, a »haladás«- és a »fejlődés«-babona, vagy az egyenlőség és testvériség előzetesen szekularizált szólama]. A mennyiségi túlsúly, a mennyiség egyre fokozódó uralma miatt korunkban eltűnik a minőség az elérhetőség körből, de mivel a minőség nélkül elképzelhetetlen bármi is, bevezetnek egy álminőséget, egy álminőségi szempontot a mennyiség körébe, és ez a többség. A többség persze semmi igazi minőségi kvalifikációt nem hordoz, igazságkimondó lehetősége nincs, csakúgy, ahogy a kisebbségnek sincs. A tömeglélektan azt mutatja, hogy nincs az az elborult diktátor, aki a leghomályosabb pillanataiban is ne lenne jóval beszámíthatóbb, mint a gyökereitől elszakított tömeg. A tömegek korlátlan szuggerálhatóságáról megint csak nem kell beszélni. A »szabad választások« eredményei a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül tulajdonképpen jó előre tetszés szerint meghatározhatók. Amit a tömeg nem tud, hogy a ma kivétel nélkül baloldali pártokban feláramló erőket háttérszervezetek generálják, ezek mögött pedig emberi ágenseken keresztül tulajdonképpen egy nem-emberi, emberalatti eredetű kozmikus mérgezési és ellenalkímiai folyamat erői áramlanak az emberi világba. Az ember és ezzel együtt a világ olyan fékevesztett erők martaléka lett és lesz egyre inkább, amelyek bár végső lényegükre nézve alanyi eredetűek és isteniek, pontosan azáltal, hogy autidentitásukat elveszítették, ellentétükbe fordultak és pusztítókká lettek.
Jóllehet, mindenféle politikai pártérdektől tökéletesen független talajon állunk, és bár teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy a jelenlegi feltételek mellett annak gyakorlati megvalósítására, amiről szólunk, minimális esélyek is alig vannak, mégis semmi sem akadályozhatja meg azt, hogy ennek érdekében mind teoretikus, mind gyakorlati téren mindent megtegyünk. Mellesleg az, hogy a tradicionális alapelvek gyakorlati megvalósítási esélyei manapság, úgy társadalmi, mint egyéni szinten rendkívül minimálisak, nyilván nem az időfüggetlen archaikus princípiumokat, hanem az azokat magából kivető modern kort és szemléletmódot minősíti, mégpedig lesújtóan. Ennek előrebocsátása azért fontos, mert ha egyrészt gyors, de megfelelőképpen elfogulatlan és éles vizsgálat után határozottan kimondjuk, hogy az egész modern világ, minden szervezetével és intézményével, de főleg szemléletmódjában egy sajátos tagadásra és szembenállásra »épül«, akkor rögtön ki kell mondani azt is, hogy ha az ember a modern tendenciákba belehelyezkedve, azokkal mintegy sodortatná magát, akkor a modern világ által tagadott, tértől és időtől függetlenül létező renddel és normával – tudva vagy tudatlanul – radikális módon szembehelyezkedne. Ami ma a helyzetet katasztrofálissá teszi, hogy ez a szembenállás teljesen általános. Ennek természetesen megvan a maga eredménye, s amit ma a legbelefeledkezettebb emberen kívül talán mindenki – akár megfogalmazottan is – érzékel, hogy a világgal és a személyes exisztenciával úgymond valami nincs rendjén. A probléma ott fokozódik, amikor felmerül a kérdés, hogy: »Mi a baj?« Anélkül, hogy unásig részleteznénk az adott és adható válaszok megszámlálhatatlan sokaságát, egészen röviden vázoljuk idevágó álláspontunkat.
Az biztos, hogy szellemiségről és modern szemléletmódról egyszerre beszélni nem lehet. A probléma egyik része, hogy a modern szemléletmód elutasításával még semmi sem történt. Sőt a kor elleni lázadás lehet az egyik legnagyobb tévedés is, amennyiben nincs tökéletesen tisztázva, hogy a »lázadás« minek a jegyében történik. Amikor pedig ez a tisztázás helyesen megy végbe, tulajdonképpen nem is beszélhetünk »lázadástól«, hanem a kor egy eredetibb pozícióból történő igazságos, noha lesújtó megítéléséről. Igaz, hogy sok mindenről helyes fogalmat alkotna az, aki minden ponton, tételesen szembehelyezkedne a modern szemléletmód állításaival és megnyilvánulásaival, mindazonáltal egy valóban megalapozott, mondhatni hatalmi tudás innen nyilván nem származhat. Csak egyetlen példával élve: nem úgy kell felvetnünk, hogy az involúció azért igaz például az élővilágra, mert ez az ellentéte CHARLES DARWIN evolucionista tévedésének, hanem azért nincs evolúció, mert, van egy olyan rendíthetetlen alaptörvény, amely szerint tudatos, szabad és akaratlagos beavatkozás nélkül, alacsonyabb rendűből magasabb rendű nem származhat. Korunkra visszatérve: bár sokan látják be a modern világ kritikus, és már-már tarthatatlanul élet- és emberellenes voltát, a probléma megoldásának legfeljebb, ha az egyik fázisáig, nevezetesen ennek szűkebb-tágabb körű elutasításához és megtagadásához, esetleg egy ez elleni harcias felálláshoz jutnak el, amit nevezhetünk forradalminak, vagyis baloldaliságnak. Tipikus példája ennek – a puszta tagadásért tagadó tagadásnak – a fent már említett, XVII. századtól húzódó baloldali forradalmi válsághullám. Hogy ennek csak a legutóbbi nagy megnyilatkozását említsük, itt van mindjárt a XX. század második felében létrejött »ellenkulturális forradalom« [beat-mozgalom, »hippy-life«, »rock ’n’ roll«, punk – »no future« vagy utóbb az alternativizmus] a végletekig fokozott toxikomániával [drogizmus, »szexuális forradalom«, sportőrület] és értelem nélküli önpusztítással karöltve. Mindazok, akik ezeknek a tagadási formáknak a képviselői, helyesebben áldozatai lettek, többek között két dolgot nem értettek meg: egyrészről, hogy mit kell tagadni; másrészről – és ez tulajdonképpen már implikálja azt, ami következik –, hogy: hogyan? Tudniillik nem azt tagadják, ami a problémákat és a külső–belső emberi válságok véget nem érő sorozatát előidézi, hanem pontosan ennek fokozásával annak lettek részeseivé és kiszolgálóivá, ami ellen eredetileg fellépni kívántak. Figyelemreméltó az a jelmondat, ami az úgynevezett »beat-mozgalom« egyik fő jelszava lett: »a végén részévé válsz mindannak, amit utálsz.« Vajon melyik rocker vagy heroinista gondolta volna vagy gondolná, hogy a delíriumos szemléletmódbeli perverzió hátterében a lehető legtökéletesebben kollaborál azokkal az erőkkel, amelyek ellen egykor látszólag nyeregbe szállt? És pontosan ez a forradalmiság, és nevezzük ezután következetesen és eredeti értelmének megfelelően baloldaliságnak, megdöbbentően figyelmen kívül hagyott kudarca és jussa: egy szánalmas balekság, miáltal a felültetettek tömegei a válsággeneráló erők továbbvivőivé, hordozóivá, egyszersmind sajnálatos áldozataivá válnak. [Többnyire, legalábbis az »átlag« döntő többségét illetően nem beszélhetünk rosszindulatúságról, annál inkább azonban tudatlanságról és megtévesztettségről, ami persze egy pillanatig sem mentsége senkinek.] Ugyanezek a megfontolások némi módosítással érvényesek a modern álvallásos, sőt ellenvallásos szekták összességére. [Ezek közül a magyarországi bolsevista rémuralom által létrehozott lelki–szellemi vákuumot sok tekintetben a még nagyobb deviáció és felforgatás jegyében kihasználó, vagy a közeljövőben kihasználni kívánó »szervezetek« közül csak a legsötétebbet, egyszersmind a legveszedelmesebbet említve: ilyenek a szélsőséges neo-protestáns úgynevezett »Hit Gyülekezete«; az úgynevezett »Hare Krishna«, vagyis az Indiában is heterodoxnak számító »Krishna-tudat mozgalom«; a MAHARISHI MAHESHI nevezető ál-yogi alapította úgynevezett »Transzcendentális Meditáció« (»TM«), aminek a helyes neve az »ellentranszcendentális ellenmeditáció« lenne; a LAFAYATE RON HUBARD által létrehozott úgynevezett »Scientology«, nevezett »Dianetika, a mentális egészség« című írásával fémjelezve; az úgynevezett »Jehova Tanúi«; a JAN VAN RIJCKENBORG és CATHAROSE DE PETRI alapította, az autentikus rózsakeresztesség nevét – másokkal együtt – bitorló »Arany Rózsakereszt« (»Lectorium Rosicrucianum«); a csak Németországban (1994-ben) 100 000 tagot számláló úgynevezett »Bhagwan örökösei«; az úgynevezett »Ānanda Mārga«; a SILVA-féle úgynevezett »agykontroll«; a »Darnel-tréning«; a »Radiesztézia«; nem beszélve a nem kimondottan vallási színezetbe öltöző, de annál destruktívabb összes modern »szabadkőműves« irányzatról, mint amilyen az úgynevezett »Grand Loge« vagy a »Grand Orient«, karöltve az úgynevezett »Illuminátusokkal«, illetve a modern világ talán minden szervezetére hatni képes erősen titkos úgynevezett »B’nai B’rith« (»A Szövetség Fiai«), a »B’nai Moshe« (»Mózes Fiai«) és a »B’nai Sion« (»Sion Fiai«) társaságokról.]
A baloldaliság tehát felismeri, hogy »baj van«, és hogy a világ aktuális állapotában tarthatatlan, de ezután rögtön elköveti azt a hibát, hogy a bajt bajjal tetőzi, vagyis hogy amit lerombol, annak helyébe egy hasonlíthatatlanul nagyobb felfordulást hoz létre minden esetben. Kétségtelen, hogy XVI. LAJOS Franciaországában, vagy II. MIKLÓS cár [és RASZPUTYIN] Oroszországában, netalán a háború utáni Amerikában óriási problémák voltak. De ezek a problémák eltörpülnek azok mellett a sátáni atrocitások mellett, amelyeket például a jakobinusok az 1789 utáni Franciaországban, vagy a bolsevista–kommunista bandák ténykedései eredményeztek az 1919 utáni Oroszországban; hogy a mai Egyesült Államokról ne is beszéljünk. Ezekben a jelenségekben egyrészről a jelenkori mindenre kiterjedő válság, másrészről az ezzel szorosan összefüggő modern világ tipikus jellegzetességeit kell látnunk. Mint fent megmutattuk, a modern világ és szemléletmód egésze a tradicionális rend és normalitás teljeskörű tagadása, mindenre kiterjedő illuzórikus fenomenologiájával egyetemben. Ennek korroláriumaként jegyezhető meg, hogy a baloldaliság e tagadásának az életbentartása, intenzifikálása, továbbá a felforgató és pusztító erőkkel való kollaboráció erőteljes és halált hozó fokozása. Mondjuk még egyszer, a modern világ egy tudatlanságból és elhomályosodásból származó szellemellenes tagadás, mégpedig egy olyan előzetes állapothoz képest, amiről ma a »haladás« és a »fejlődés« téveszméi által elvakított kortársak döntő többségének sejtelme sincs, és talán soha sejtelme sem lehet.
֍
RENÉ GUÉNON »A modern világ válságá«-ban – többek között – a keleti tradíciók szellemi átvétele révén egy nyugati szellemi elit újra létrejövetelének fontosságát hangsúlyozta, amely révén a modern világ és a modern ember a közelgő kozmikus kataklizmából talán még kimenthető lenne. Úgy tűnik, 1945-tel a szellemi elit viszonylag nagyhatású újraalakulásának lehetősége véglegesen megszűnt [bár egy-két elszigetelt csoport, illetve személyiség nyilván egészen a ciklus végéig szükségképpen lesz]. GUÉNON azt a lehetőséget is felveti, hogy a szellemi elit újraszerveződéséhez a katolikus egyház, mint az egyetlen autentikus nyugati tradicionális organizáció, mintegy bázisul szolgálhatna, a keresztény doktrína keleti, akkor még élő tradíciók tanulmányozása révén történő újratalálásával. Számunkra úgy tűnik, egyrészről 1945, másrészről a II. vatikáni zsinat óta ennek lehetősége gyakorlatilag megszűnt. Amellett, hogy paradox módon a katolikus egyház mintha saját érdekei ellen küzdene, a szellemi elit újraalakulása nyilván nem maradhat el – ha ebben a katolikus egyház igazán hathatós segítségére nem is számíthat. Úgy látszik, hogy a valódi katolicizmus‡ megvalósítása – megint csak paradox módon – a katolikus egyház közreműködése nélkül kell, hogy végbemenjen, mégpedig a spiritualitás minden lehetséges formájának organikus és konvergens restaurációja révén. Tudniillik azon kevesek számára, akikben felébred a szellemi megvalósítás igénye, ma már nem elég csak kereszténynek lenni, vagy csupán buddhistának, vagy csak muszlimnak és sorolhatnánk. Az emberiség szellemi hagyománya egységének felismerése fényében, aminek kapcsán egyébként éppen GUÉNON tette meg hatalmas életművével a legtöbbre értékelhető lépéseket, a hagyomány összes formájának, lehetőség szerint teljes körű és átfogó igenlése, továbbá birtokbavétele, talán még nyújt valami halvány reményt a legjobbak számára a szellemi értelemben vett elitté válásra, ami pedig tulajdonképpen elengedhetetlen tartozéka a metafizikai tradicionalitás politikai vetületét képező ultrajobboldali pozíció felvételének.
‡ Mint ismeretes, a »katolicizmus« – a καθολικός-ból vagy καθόλου-ból [κατά + ὅλος] – etimológiailag »egyetemességet« jelent.
Mivel a világ tudatállapot, a világban tapasztalt válság a tudat válsága, a jelenkori ember tudatbeli elesettségének tükröződése; a válság felszámolásának módját ily módon kizárólag azon erők teljeskörű igenlésének és támogatásának irányában kell keresni, amelyek képesek egy szellemi restauráció révén az emberi tudatosság, tudati intenzifikáltság, és ebből következően az egyetemes, tehát tradicionális értékek és normák újrafeltalálására. Ehhez például olyan, szigorúan tradicionális alapokon álló szellemi intézmények, elsősorban iskolák felállítására lenne szükség, amelyek mindenféle világi – és a válságot csak fokozni képes destruktív – erők mind szellemi, mind gazdasági, mind jogi befolyásától tökéletesen függetlenül exisztálnak. – Itt természetesen fokozott fegyelemmel kell fellépni azokkal a hamisítványokkal szemben, amelyek egyre nagyobb számban bukkannak fel környezetünkben. Fontos nem a céltalan és tapogatózó értelem nélküli izgágaság, hanem a megfontolt lépések radikalitása. Ekkor továbbra is a legfontosabb feladat a szellemi elit létrejövetelének támogatása lenne, például – még egyszer kimondva – megfelelő oktatási intézmények felállításával. [E munka talán legnehezebb része azoknak az autentikus tanítóknak a megtalálása és összehangolása lenne – ha egyáltalán léteznek –, akik a modern szédelgés által meg nem fertőzve, vagy azt levetkőzve képesek lennének a megfelelő irányvonalak kijelölésére.]
Mint már jeleztük, a személyes és világválság esetleges felszámolásának első számú ellensége politikai síkon a baloldal. A baloldallal szembeni harc legkövetkezetesebb lépviselője, a mintegy végtelenül felette állás értelmében sokkal inkább az ultrajobboldal, semmint a szélsőjobboldal. A »jobb-«, erőteljesebb a »szélsőjobb-« és sokkal inkább az »ultrajobboldal« eredeti értelmében nem csak a »jobbik« oldalt jelenti, hanem ez utóbbi révén a szellem idő feletti jelenlétének időbeli, respektíve politikai megnyilatkozásaként lehet értelmezni. Az igazság végső nyugalmának politikai realizálása. Az eredet bevezetése az időbe. Óvatosan kell bánnunk a nemzetiszocializmus és a fasizmus fogalmaival [amiket, és főleg ez utóbbit, inkább »ellenbaloldaliságnak« kellene nevezni – ami, bár ténylegesen a jobboldaliságból ered, de úgy, hogy bizonyos jobboldali erők a szellemidegen baloldal ellen attól eszközöket és módszereket vettek át]. Ebben az értelemben például a nacionalizmus egyáltalán nem jobboldali megnyilatkozás, sőt a nemzeti királyság gondolata sem. Két, talán megvilágító erejű példával élve, erősen »ellenbaloldali« elemekkel terhelt mozgalom volt a német nemzetiszocializmus, bizonyos baloldali elemekkel élt tehát a baloldal ellen; illetve – hogy hazai példát hozzunk – jobboldalinak nevezhető az 1956. október 23-ával kezdődő Szabadságharc. [Itt kell megjegyezni, hogy az a bolsevista »megbélyegzés«, miszerint az akkori eseményeket »ellenforradalomnak« tekintették, tökéletesen helyes, ha egyrészről maradéktalanul megfosztjuk pejoratív felhangjától, másrészről pedig kimondjuk, hogy a legmesszebbmenőkig sötét és mindvégig radikálisan destruktív szándékú kommunista–proletár forradalom ellen lépett fel, egyúttal azonban a tradicionális restauráció igényével túl is mutatott ezen.] Az igazi jobboldal, mint ultrajobboldal a tradicionális spiritualitás jegyében, a nemzeteket össze nem mosva, azok között a lét primordiális gazdagságának megfelelően differenciált, egyszersmind hierarchizált megkülönböztetést tesz, amelyhez egy helyesen értelmezett szellemi elit, sőt arisztokrácia, illetve a Monarchiák és Impěriumok igenlése a lehető legszervesebben hozzátartozik.
Az Imperator, az uralkodó király a megnyilvánulás körében a megnyilvánulatlannak a megjelenése. Amennyiben a társadalmi rend is egy magasabb rendű valóság szimbolikus megjelenítője, úgy a király tulajdonképpen az abszolút Én, Önmagam korlátlan szabadságának reprezentánsa. A király valójában misztérium [μυστήριον]; az nyilvánítja meg általa, ami tökéletesen megnyilvánulatlan. Ily módon szolgálni a királynak annyi, mint szolgálni igazi Önmagamnak. A geometria szimbolikában a király a térkereszt téren túli abszolút középpontjával áll analógiában. A király ezek szerint nem része sem az államnak, sem a társadalomnak, amelyek a térbeliség különböző rendjeinek szimbolikus kifejeződései. Ugyanakkor az állam, »status« igen magas minőségnek felel meg, aminek két [de lényegében egy] jellegzetessége a tengelyszerűség és a középpontiság. Az állam lenne a változhatatlan tengely, amely mintegy végső pontján az Abszolútumban kezdődik és ér véget, és amely körül a létforgatag rotál. Változatlan stabilitásának reprezentánsa a király, az állam mintegy a király köré rendeződik. [Többek között ezért mondta KONFUCIUSZ, hogy a társadalom király nélkül tévelygő sokadalom.] Organikus viszonyban a rend felülről lefelé: király, állam, társadalom.† A további tagozódásokkal együtt ez felel meg a létállapotok sokasága fundamentális valóságának. Úgy társadalmi, mint abszolút értelemben igaz az, hogy a világban mindenki fokozatai egymásfölöttiségében és egymásrautaltságában jelenik meg, és ez még akkor is így lenne, ha nem tudnánk, hogy a világok tulajdonképpen és lényegük szerint tudatállapotok. Nincsenek objektív világok – legfeljebb olyan értelemben, hogy tőlem függenek. Csak tudati lét van, világok – legyenek azok akár a »legreálisabbaknak« tűnők – csak az alanyi centralizáltságú tudatban léteznek; a tudat és a lét kölcsönösen egymásban gyökereznek. Ezzel egy időben igaz az, hogy a tudatállapotok [létállapotok] közt szigorú rend- és rangbeli különbség van. GUÉNON »A kereszt szimbolikájá«-ban az egyetemes lehetőség hierarchiájáról beszél [I. ábra]; eközben a szanszkrit rūpa ekvivalenseként a francia formelle-t használja, amelyet a nyelvi bonyodalmak elkerülése végett »alakként« érdemes értelmezni, ezzel is kifejezve azt, hogy itt nem a skolasztikusok által »formának« fordított eidoszról [εἶδος], hanem a hüléről [ὕλη], az »anyagról« van szó. [A skolasztika nyelvezetéhez szokott gondolkozásmód számára zavaró lenne, ha itt arra használnánk a »forma« kifejezést, ami a skolasztikában éppenséggel az »anyagnak« felel meg.] Ily módon a rūpa, vagyis az »alak« az individuális szubsztanciális [»anyagi«] aspektusát‡, míg ellenben az esszenciális [»formai«] oldalt – a GUÉNON által itt nem használt – nāma, vagyis »név« jeleníti meg. Ahogyan bizonyos értelemben a jelenkori ember ébrenléti tudatállapota magasabb rendű, mint a félálombeli, ez pedig mint az álombeli, úgy igaz az is, hogy a létben minden – nyilván sokkal szélesebb skálán – hierarchikus egymásfölöttiségben létezik. Az alacsonyabb rendű függ a magasabb rendűtől, illetve genealógiailag az alacsonyabb rendű a magasabb rendűből származik hanyatlás vagy lefokozódás útján. Az egyetlen igazi végtelen, az egyetemes Lehetőség, mint Önmagam egyetemes Lehetősége egy szakrális uralmi rendben nyilvánul meg, amely renden belül a különböző entitások rangját az uralmi jelenlét intenzitása, az Uralkodó effektív jelenlétének mértéke határozza meg. Ennek megfelelően a létben az egészen fényteli, uralt állapotoktól, az elsötétült, uralatlan állapotok elveszítettségéig számolatlan létforma exisztál.
Ennek természetesen a társadalompolitikai szférában is megvan a maga analógiája, amit elsősorban a kasztrendszer, illetve a »rendek« megkülönböztetése fejezett ki, s amely utóbbiak jelenkori eltűnése nem a hierarchiák megszűnését, hanem ezeknek a modern szemléletmód előli háttérbe húzódását jelenti. A kasztok ennek ellenére természetesen örökérvényűek, s amikor ezeket egyrészről még nem különböztetik meg, az azt jelenti, hogy egy esszenciálisan kasztfeletti állapot van érvényben [ativarṇa, ἀβασιλεία]; másrészről, amikor ezeket – miként napjainkban – már nem különítik el, a társadalmi szféra egy generálisan kasztalatti, kaszton kívüli [avarṇa] állapotba lépése jut kifejeződésre, amit természetesen messzemenőkig megelőz a monarchikus, arisztokratikus eszmeiség és létszemlélet kombattáns háttérbe taszítása és felszíni eltörlése. Normális körülmények közepette azonban a tudat és létállapotok sokaságának és rangkülönbségének fundamentális valóságából társadalompolitikai szinten a centralizált, felülről szervesen szintezett, a létbeli fokozatiság megfelelő, monarchikus [μοναρχικός], arisztokratikus [ἀριστοκρατικός] és – főként –theokratikus [θεοκρατικός] államberendezkedés következik. Μοναρχικός: annyi mint »egyeduralmi«; ἀριστοκρατικός: a legtágabb értelemben vett lét és tudat egyetlen alanyának korlátlanul mindenek felett álló uralmának és mágikus hatalmának reprezentációja; és Istenuralom. Ily módon a tradicionális és religiózus felfogás elutasít minden »demokratikus«, egyenlősdi, úgynevezett liberális, szocialista, netán kommunista, illetve anarchista, valamint kapitalisztikus próbálkozást, amelyek egy degenerált és pervertált szemléletmódnak az emberi világban való megjelenülései. Az, hogy ma a világ politikai pártjainak approximatíve 98%-a a fenti eltévelyedések valamelyikének tudatos vagy öntudatlan áldozata, nem jelenti azt, hogy a szellemiekben csak nagy vonalakban is orientált ember ezektől ne határolódna el tökéletesen.
† Ennek megfelelően ma a földön egyetlen állam sincs. Ami látható, hogy az egyébként kisszámú, az államigazgatásban bizonyos szerepet betöltő »apparátus« illegitim módon megduzzadt, és a hatalmat burkolt vagy nem burkolt erőszakkal bitorolja.
‡ Itt természetesen nem a modern fizika sok szempontból ellentmondásos »anyag« elképzeléséről van szó.
Itt kell megjegyezni, hogy a »szélsőségektől való elhatárolódás«, a »középút«, a »mértékletesség« politikai gondolata tulajdonképpen egy mélységes eszmei korrupció ismertetőjeleit implikálja, amely a temperált, de biztos felforgatás egyik fő támasztéka. A mind a szélsőbaloldaltól, mind a szélsőjobboldaltól elhatárolódás hívei kapcsán két dolgot kell megérteni: egyrészről ha valaki így deklarálja magát, az azt jelenti, hogy minden lehetséges [szélsőséges] módon próbál kollaborálni a modern, tehát sötét, szellemidegen áramlás tendenciáival, az »úszni az árral« jegyében; másrészről ki kell mondani, hogy szemléletünk egyetemességének értelmében »szélsőjobboldal«, mint valamiféle veszélyes extremitás tulajdonképpen nem létezik, mert az, amit normálisnak kell tekinteni a legjobboldalibb jobboldal [Istenuralom], és csak ehhez képest lehet valami szélsőséges, mégpedig csakis – az egyetlen lehetséges »szélsőségesség« – a baloldali szélsőségesség értelmében. Nem az a helyzet tehát, hogy van egy számegyenes, és ennek közepén van a normális, ettől jobbra és balra pedig szimbolikusan a két politikai irányzat [bár ez is felvethető lenne, ha a jobboldalt szigorúan a pozitív irányba tartóként értelmezzük], hanem úgy [II. ábra], hogy van egy hegycsúcs, ami az abszolút jobboldalt reprezentálja, és ehhez képest a hegygerinc, a lankák, a völgy, a folyómeder és a sötét barlang mind-mind, ha nem is egyenlő radikalitással, de baloldaliak. És van, aki a csúcsokat szereti, de van olyan is, és egyre több, aki a mélységek langyos homályában szeret berendezkedni. A közelgő áradat azonban nem ér el a csúcsig, de a lent lakókat könyörtelenül elnyeli.
GUÉNON szükségképpen nem politikai indíttatású. Univerzális metafizikai orientációja alapján a politikát a pillanatnyi kormentalitás puszta felszíni tükröződésének tekintette – jól tudva, hogy a politikum szférájában is az egyetemes megnyilvánulás örök törvényszerűségei jutnak érvényre. Naivság lenne feltételezni, hogy komolyabb gondolkozó a világ generális válságát bizonyos partikuláris társadalompolitikai, netán gazdasági reformok formájában próbálná orvosolni. Már csak azért sem, mert korunkban a tömegek, a mennyiség uralmának korában a társadalompolitikai rend megteremtésének lehetősége tulajdonképpen megszűnt. A tömegek növekedésével az élet áhított javai nem növekednek, s az ezekért folyó egyre nagyobb tolakodás egyre alantasabb eszközök bevetését igényli, és aki a gyilkos sodrásból kiszáll, óhatatlanul vereséget szenved »a létért való küzdelemben« [amely megfogalmazás már maga is tökéletes elárulása és félreértése az eredeti helyzetnek]. GUÉNON szerint a ciklus utolsó fázisát elsősorban azoknak a dolgoknak az üzembe helyezése jellemzi, amelyeket az előző korok kiselejteztek, vagy mint érdektelenséget mellőztek. Egy tradicionális tibeti megfogalmazás szerint, korunk a Kali-Yuga a »visszatartott mérgek kibocsátásának« kora, és itt elsősorban a spirituális, a spirituális önátélés, majd egyszerűen az élet teljes megmérgeződésére kell gondolni. A XX. század végére az élet tulajdonképpen gyökereiben mérgeződött meg, s a legvégzetesebb illúzió áldozata az, aki azt véli, hogy élete e korban akár csak nagyvonalakban is rendezhető lenne. Számszerűen, szimbolikusan kifejezve a rend és normalitás lehetősége akkor szűnt meg – egészen a következő ciklus kezdetéig –, amikor az emberiség a hozzávetőleges százmilliós [100 000 000] létszámot elérte. A föld tulajdonképpen ennyi ember gondtalan ellátására képes, s ennek átlépésekor a sötétség erői fokozódó agresszivitással az életbe betörnek. Az univerzális elsötétedés azonban egyetlen síkon sem jelentheti azt, hogy az igazságról, a rendről, a harmóniáról bármilyen értelemben is el kellene feledkeznünk, netalán ezt nemlétezőnek kellene tekintenünk. A feladat a mindenkori helyzet ismeretével és értelmezésével párhuzamosan az eredeti, primordiális állapot abszolút tudatának ébrentartása, illetve a közöttük feszülő egyre mélyebb szakadék tudatos feltárása, áthidalása.
Ennek megfelelően ismételjük meg, hogy az emberi alapállás felé tartó politika tisztában van önnön viszonylagos alacsonyrendűségével a lét teljességében, éppen ezért valódi válságfelszámoló szerepet nem vindikál magának. Ez a metapolitikai pozícióból irányított politika, amelyet ultrajobboldaliságnak nevezünk, azonban még ezt az alacsonyrendű világot sem hagyja ki a szellemi megvalósításból. A világ válsága mindazonáltal a tudat válsága; a világválság valódi felszámolása csak egy tudati transzmutáció körében képzelhető el. E tudati önátalakítás eredményeit többek között a politika síkjára is kiterjesztő ember törekvései természetesen sohasem hiábavalóak, mivel a »külső« Aranykor építése, mint közbülső cél, egy ponton túl egybeesik a »belső« Aranykor építésével. Ennek során az ember visszavezeti önmagát egy lefokozott válságállapotból egy válságmentes eredeti, állapotfeletti állapotba, a kritikus és már kevésbé kritikus világrendek összességén át oda, ahonnan voltaképpen sohasem távozott el. Egy visszavezető–feloldó teremtés értelmében azt valósítja meg maradéktalanul, aminek semmi sem vethet véget, s aminek ezért kezdete sem volt; ez pedig a lehető legszorosabban összefügg annak az emberi alapállással kapcsolatos királyságnak az elővételezett igenlésével, amely »nem e világból való«.
Végezetül tegyük hozzá, hogy minden mű, legyen az a legmagasabb rendű elméleti értekezés vagy a legősibb szentkönyv, szükségképpen tökéletlen, még akkor is, ha a maga síkján remekmű. A könyv halott gondolatok tárháza, s mindig az is marad, amíg az azt olvasó–újragondoló ember saját aktivitását nem képes »életfeletti« életében megtalálva újra megragadni. Ez a mű is csak halott gondolat, és nem válhat belőle semmi igazi tanítássá, amíg az azt újragondoló az absztrakt diszkurzív–tematikus gondolkozás elesettségében marad. Az innen kivezető út azonban – tekintve a jelenkori ember teljeskörű tudati leesettségét – számos, mindenekelőtt mentális szemléleti önátalakításon és újrahelyreállításon át vezet. Amit ebben a teoretikus irányban megtenni lehet, abban ez a kötet felbecsülhetetlen segítséget nyújt. Ennyiben jelentősége messze meghaladja az újabb kor összes szellemi alkotásáét, azokét, amelyek eleve hibás alapelvekből indulnak ki, de túlmutat az archaikus és az előbb említetteknél minden szempontból jóval magasabb rendű tanításokon is – mégpedig azok, a jelenlegi ember számára megfelelően már elérhetetlen színvonala miatt. Az, ami a mai, szellemi utat bejárni kívánó ember számára közvetlenül megragadható, csak ilyen színvonalas, spirituális tanítások tematikus végigjárásának formájában jelentkezhet, mintegy a gondolatban, a visszfényben mutatva meg ezáltal a szabadság útját. Ezt azonban igazi valójában nem lehet a halott gondolatban megtalálni, hanem csakis a gondolkozás mágikus, transzdialektikus valóságában, amikor is a »világ« mint a gondolkozás »objektuma« felolvad a gondolkozás önmagát témájául választó folyamatban, hogy aztán ezt is meghaladva egyesüljön saját forrásával és céljával: a legtágabb értelemben vett lét és tudat éternális középpontjával, a Szubjektum Abszolútummal.